Hold ragyogja be arcunk,
Hűvös derengés lassú táncunk.
Fehéren izzó test, izzadság szaga,
Utunk szél, tűz, álló vizek hosszú sora.

Surrog a láb, lép egyet előre,
Karunk összeér, őrült egyenlőre.
Bizonytalan jövőkép lépésünk pora.
Talán mindig, talán most, talán soha.

Ritmusra járó rázkodó testek,
Kínzó hiány, a kezek kezet keresnek,
Az ütem hirtelen gyorsuló szívverés,
Mozgásunk őrült, kattogó remegés.

De a hajnali lágy fények már jönnek,
Mi lábunkkal megérintjük újra a földet,
Megállunk, lelkünk hajolva hátralép,
Vége a táncnak, s átveszi helyét újra a szürkeség